Mivel apa a kommentelésben tulajdonképpen magasra tette a lécet,és lassan az ÉN olvasóközönségem többet tud a Patyi család programjáról, mint arról, hogy mi van velem, szóval úgy éreztem ezen változtatnom kell, úgyhogy itt a második bejegyzés 2 hét után. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Zsuzsi megzsarolt, hogy ha nem írom a blogom, akkor nem ír levelet, se mesét. Ezt meg szintén nem akarnám.)

Megfogadom a jó tanácsot, és igyekszem kevesebbet használni az „ilyen” szót, de az egyetlen szó ami eszembe jut helyette az az „olyan”…. de majd meglátjuk! :) Szóval a címben foglalt tere az a köszönés észtül, napszaktól függetlenül. Van még egyéb érekeség is az eddig megszerzett észt tudásomból. A „paraszt” (gondolom itt parast-nak írják) azt jelenti hogy majd/később, az éjszaka pedig „öö”. Jó nyelv ez az észt, mi ?:D

Most szombaton volt Szent Iván éj, észtül: Jannipaev, úgyhogy elmentünk egy skanzenszerűségbe (ha angolról só szerint akarom lefordítani, akkor nyitott egű múzeum), hogy megnézzük hogy is működik itt ez a dolog. Volt egy hatalmas tűz, képeket is csináltam, csak nem mindegyik lett jó, de egyébként vettem fényképezőt, és 12 megapixeles képeket tudok vele csinálni, ha találok olyat ami jó lett, akkor majd teszek is fel. Megnézhettük a múzeumot is, sok képet csináltam arról is. Nagyon hideg volt egyébként, meg végig esett, vagyis inkább szitált az eső, pedig előtte csütörtökön, pénteken meleg volt (otthoniak kedvéért elmondom, hogy ez 20 fokot jelent, ekkor már kabát se kell :D). Szóval az esőben elg nehéz volt élvezni a programokat, de nekünk azért sikerült. Balázzsal, meg az indiai szobatársával mentem, és megbeszéltük, hogy ha ők indulnak a legerősebb férfi versenyen, akkor én indulok a legerősebb nő versenyen. (Aki ismeri a fizikai kondíciómat, az ne nevessen előre a medve bőrére, olvasson tovább és figyeljen az eredményre :P). Szóval fiúk közül Balázs lett a második legerősebb, náluk olyan feladatok voltak, mint rönkhajítás, széktartás nyújtott kézzel, majd ülve egy fát fogva kellett elhúzni a másikat. És egy észt férfi nyert, aki a feleségével Budapesten tanult. Kicsi a világ, mi? :D Megkérdeztem tőlük, hogy tudnak-e magyarul, és mondták, hogy nagyon keveset, a következőket: „Nagyon köszönöm.” És hogy: „Tessék vigyázni, az ajtók záródnak.” Mindenki érzi remélem, hogy ez a legfontosabb tudás. A metrós szöveg szerintem azért ragadt meg bennük, mert itt nincs metró, mert csak 400ezren laknak. Na de térjünk vissza a versenyre. Szóval eljött a mi, pontosabban az én időm, és nagyon sok lány indult, félelmetesen sok. Az első próbatétel gólyalábon járás volt, de mivel mindenki kezdő volt, és mert csúszott a fű, ezért kb senki nem tudott semennyit lépni. Én, hála a korábbi dusnoki tapasztalataimnak, kettőt azért tudtam lépni, de aztán én is lecsúsztam. De ez a feladat aztán nem is számított a végső eredménynél. Aztán egy u alakú fát kellet a földre tenni kapu alakban (sajnos ezt nem tudom jobban elmondani) és átlimbózni alatta, úgy hogy meg kellett fogni, és nem szabadott leérnie semmidnek. A harmadik próba pedig az volt, hogy egy kötéllel fel kellett kötnünk az egyik lábunkat, és [logikusan a másik] lábbal guggolásokat végezni. Hát ez volt számomra a legveszélyesebb feladat, lévén emlékeztem még arra a momentumra, amikor befeszítettem a kezemet, és két percig nem tudtam mozgatni, én pedig tisztában voltam vele, hogy a lábam sem edzettebb. De hát fel nem adhattam, mégis csak Patyi vagyok. Kicsit néha rámszóltak, hogy mélyebben guggoljak, de így is én csináltam a legtöbbet, bár nem tudom mennyit, de olyan 40 körül. Aztán az utolsó feladat volt, hogy egy botot kellett fogni és eltolni egymást, és hát egy észt csaj felülkerekedett, elcsúsztam a vizes füvön, és lefejeltem, pontosabban leorroltam a botot, majd hasra csúsztam :D Csodás látvány lehetett. De ha a kedves olvasónak nem lenne teljesen világos, második lettem!!! :D 2. Kb fél1-ig maradtunk az eseményen, aztán hazajöttünk. Elvileg nem kellett volna sötétnek lennie, de azért volt olyan 1 körül. Ez mondjuk szerintem annak tudható be, hogy esett végig, és nagyon felhős volt az ég.

Ennek az eseménynek az volt még az előny, hogy találkoztunk a Balázs német munkatársával, aki német, és szintén a német barátaival volt, hogy így már láttam, hogy valójában vannak itt kedves emberek is. Érdekességképpen elmondanám, hogy a tömegközlekedési eszközökön nincsen leszállásjelző, csak vészjelző, amit én lelkesen nyomkodtam 1 héten keresztül, de nem történt semmi, sőt még rám se szóltak, úgyhogy remélem nem lesz majd igazi vészhelyzet amíg itt vagyok. Vicces tény az is, hogy van „Kaja” és „Szolnok” nevű megálló is, amikről szintén készítettem fényképet.

Aki pedig azért aggódik, hogy vajon eszem-e rendesen, szeretettel értesítem, hogy igen! Sőt főzni is szoktam. Legutóbb például 30 centért (mert itt is euró van), azaz átszámítva kb 90 forintért vettem halrudakat, amik ahhoz képest finomak voltak.

S bár most nem hívtam fel újra a figyelmet a címemre, de szerdától kezdődően elkezdem kinyitogatni a levélszekrényemet, és nagyon szomorú leszek, ha mondjuk 10 napig nem találok benne semmit. :D Addig pedig kommentálhattok, mert azt is szeretem